2. fejezet ~The X-factor 1. rész~

 Köszönöm szépen a 128 oldalmegjelenítést! Ne haragudjatok, hogy ilyen rövid lett, de a következő részt igyekszem hosszabbra csinálni! Továbbá meg szeretném köszönni K. Zsófinak, hogy segített megalkotni Avrilt. :) ÖRÖK HÁLA NEKED! 

 Az elmúlt egy hónapban nem volt semmi különös. Mindenesetre azért leírom pár mondatban. Azzal a fiúval akit a dombon ismertem meg, egyre többet találkoztunk, és nagyon jóban lettünk. Utóbb kiderült, hogy Liamnek hívják. Miután helyreállították a kémialabort és újra lehetett menni suliba, lekaratéztam azt a Chris gyereket, amiért behívtak az igazgatóhoz. Ezért apa is megbüntetett, de lassan hozzá kéne szoknia, hogy nálam az  igazgatóval való dumálás teljesen hétköznapi. Anya az első 7 egymást követő napon már megszokta. Most komolyan kérdezem, olyan nehéz ez?  És ha ez még nem lenne elég, akkor képzeljétek el, hogy milyen lehet, hogy amikor félrehúzod az ablakodból a függönyt, egy csomó újságíró dugja a pofáját az arcodba. De ha egy híres ember lánya vagy ezt meg kell szokni. Na de ugorjunk csak az izgalmas részhez! 

- Na nem izgulsz?- kérdezte tőlem Avril. 
- Persze nem izgulok, kb. tízmillió ember előtt fogok énekelni mert bekerülök a tévébe, mindenki engem fog bámulni ha elrontom egy ország előtt rontom el. Nem, nem izgulok- válaszoltam nyugodtan. Csavargatni kezdtem a hajamat ami immár barna volt. Hogy miért? Avril szerint első a biztonság. Ezért kötelező volt vele elmennem vásárolni, venni parókát, ruhákat, sminkcuccokat és ékszereket. Le kellett vennem a karkötőimet és minden olyan dolgot ami engem jellemez. Olyan elveszettnek éreztem magam. De most nem érek rá az önsajnálatra. A tv-s stáb interjút vett fel az előttünk álló, göndör, barna hajú fiúval. Meg kell mondjam őszintén kicsit elbambultam rajta. Barátnőm hozott vissza a jelenbe, mégpedig a könyökével. 
- Aú ez fájt!- dörzsölgettem a derekam ahol Avril erősen megbökött. 
- Csak nem azt a göndörkét bámulod?- kacsintott rám sunyin. 
- Nem - húztam ki magam. 
- De, láttam ám - húzogatta  a szemöldökét ez a hülye gyerek. 
- Nem - kezdtem már elveszíteni a türelmem. 
- De -tartott ki az igaza mellett Avril. 
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!- vívtuk a szócsatánkat mint az óvódások. 
-Jól van Clair, akkor gondolom az sem zavar ha ide hívom- rántotta meg a vállát. Én erre egy olyan -Ha meg mered tenni meghalsz- pillantást vetettem rá. Avril pedig egy -Akkor csak figyelj-nézéssel válaszolt. 
- Harry! - kiáltotta. Harry idefordult én pedig mielőtt még Avril bármit is mondhatott volna, közbevágtam. -Potter. Utoljára mondom, hogy utálom Harry Pottert. Érthető? -kérdeztem vészjóslóan barátnőmtől, és mivel háttal álltam Harrynek ő nem láthatta, hogy tikkel a szemem. Tudtam, hogy ez egy eléggé gyenge elterelés, nem jutott más asz eszembe. Kivettem a táskámból a Bravo újságomat és ott csépeltem vele Avrilt ahol értem. 
- Te teljesen hülye vagy?- fontam végül össze a kezem. 
- Hát úgy tűnik- nevetett Avril. 

*2 óra múlva *
- Azt hiszem te jössz- súgta Avril. - Ha ez megnyugtat, Harry utánunk jön. És ne felejtsd el, a neved Claire Adams! Csak természetesen! Sok szerencsét!- csak bólintani tudtam és dobogó szívvel kimentem a színpadra. A zsűri várakozó arccal tekintett rám.