5. fejezet ~Még egy nap a suliban~

Sziasztok! Újra jelentkezem egy új résszel, és remélem tetszeni fog nektek.Na de nem lopom tovább itt az időt, úgyhogy jó olvasást! O xx

Szó szerint beestem a matekterem ajtaján, és ezért mindenki felém fordult.
- Minek köszönhetjük a késését Miss. Cawell? - fordult felém a matektanárnő szigorú tekintettel. Lázasan kattogott az agyam valami elfogadható kifogáson de csak ennyire futott tőlem.
- Öhm, tudja apukám, nem engedett el addig amíg meg nem csinálom a leckémet - hadartam gyorsan.
- Na hát akkor, kérem fáradjon ide a táblához - mutatott a tanárnő maga mellé. Ledobtam a táskámat, kivettem belőle a matekfüzetemet és odasomfordáltam. Felnéztem a táblára, majd vissza a tanárnőre. Egy idő után ezt az osztálytársaim megelégelték és hangoskodni kezdtek. Az a Chris gyerek felkapott egy papírgalacsint és nekem dobta. Én meg erre kezembe vettem a szivacsot és Chrisnek az arcába nyomtam. Majd párszor még beleütögettem a képébe és -mint aki jól végezte dolgát- visszasétáltam a táblához. A tanárnő elképedve nézett rám és megkérdezte.
- Ezt mégis hogyan gondolta Miss. Cawell? - unottan ránéztem és felvontam a szemöldököm.
- Simán. Ha egy olyan normálatlan, agy nélkül megáldott, abnormális ember dobálni kezd, akkor úgy gondolom jogom van visszaadni neki - magyaráztam. - És - emeltem fel az ujjamat- már bocsánat tanárnő, de nem akadályozhat meg engem abban, hogy kinyilvánítsam a véleményemet egy ilyen undorító, hányingerkeltő alakról.- Az egész osztály elképedve nézett rám, de leginkább a tanárnő. - Most meg mivan?-tártam szét a kezeimet. A tanárnő épp megszólalt volna, de szerencsére kicsöngettek. Az osztály úgy tolult ki az ajtón, mint az állatok.
- Ne felejtsétek el a házit megcsinálni! - kiáltott utánuk a tanárnő, de nemsokára ő is kiment az osztályból. Avrillel ketten maradtunk bent.
-Claire arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzánk - ajánlotta fel félszegen.
- Szuper!  -vágtam rá rögtön, és kart karba öltve mentünk le az udvarra, ahol leültünk egy fa alá.
- És Claire hallottam, hogy továbbjutottál, és annyira örülöööök!-kiáltott fel Avril és jó szorosan megölelt.
- Uhh annak én is, csak légy szíves ne fojts meg - fuldokoltam.
- Oké, oké-legyintett és folytatta volna tovább a monológját, ha én meg nem pillantok egy nagyon, nagyon ismerős személyt.
- Na neee! Avril itt van! - fehéredtem le teljesen. - Úristen takarj el! - másztam Avril mögé, aki csak kapkodta a fejét, mert látszólag nem is tudta, hogy kiről beszélek.
- Nahát nézd, itt van Harry - mutatott az irányába, aztán végre leesett neki, miről dumáltam az előbb.
- Elkéstél kislány, már úgy is észrevett - rándította meg a vállát.
- Hülyeee - böktem meg a mellkasát. Nagyot sóhajtva felálltam és rámosolyogtam Harryre aki közben már ideért hozzánk.
- Szia - mosolyodtam el. - Hogy hogy ide jársz? - kérdeztem tőle.
- Szia Claire. Jelenleg átutazóban vagyunk az X-faktor miatt és találnunk kellet egy átmeneti iskolát. Nem tudod véletlenül, hogy melyik osztály a 10. c? - pillantott le a kezében lévő papírra. Meglepődve kaptam fel a fejem.
- 10 c? Én és Avril is pont oda járunk - mutattam a földön fekvő (?) Avrilre.
- Nem is láttalak matekórán - tettem hozzá.
- Pedig kár, kihagytad amikor Claire elég elképesztőt produkált - vágott közbe barátnőm.
- Áá, az csak egy csöppnyi volt abból, amennyire képes vagyok - vontam meg a vállam. Harry féloldalas mosolyra húzta a száját, de a válla fölött észrevettem, hogy Chris és a csapata közeledik felénk.
- Állj, félre az utamból hülye gyerek - ment neki szándékosan Harrynek, aki erre előrebukott, de nem esett el. Szikrázó tekintettel kezdtem el szidni Christ.
- Hm, mondd csak, érezted már megalázva magad?-kérdeztem gúnyosan tőle, miközben fenyegetően közeledtem felé. - Érzeted már azt, hogy az egész suli rajtad röhög?-néztem rá és megfogtam a csuklóját. -Éreztél már olyan fájdalmat, hogy azt hitted, hogy menten összeroppansz? - csavartam egyet finoman a karján, miközben ő úgy állt, mint egy szobor. - És végül. Érezted már, hogy egy lány teljesen kikészít? -sziszegtem a fülébe és teljes erőmből kicsavartam a karját. - Mert ha eddig nem, akkor most érezni fogod-löktem el durván, úgy hogy pofára esett. - Na valaki még akar velem és a barátaimmal szórakozni? -kérdeztem a többi embertől, akik ijedten szétrebbentek. Nyújtózkodtam egyet és csodálkozva néztem Harryre és Avrilre, akik némán álldogáltak és kissé megszeppenve bámultak. -Nyugi, ez még csak a kis fokú dührohamom - jegyeztem meg. Harry ijedten megszólalt. - Akkor mégis milyen lehet a nagy fokú? -elnevettem magam és a csodáló tekintetek kereszttüzében bementem a suliba.

4.fejezet ~Egy új barát~

- El fogok késni, el fogok késni, el fogok késni! - hadartam és kirohantam a házunk ajtaján.
- Hát ez nem igaz! - csattantam fel, és beintettem a buszsofőrnek. Ilyen paraszt állatot! Az orrom előtt csukta be az ajtót. Idegesen pillantottam rá az órámra. 30 perc múlva kezdődik az X-factor második műsora! Ha nem érek oda időben, komolyan mondom fejbe rúgom magam. Nem tudok odafutni, mert túl messze van. Hirtelen eszembe jutott, egy őrült ötlet. Nem biztos, hogy be fog válni, de egy próbát megér.

- Oké- nyomtam le a kuplungot. - Előbb kuplung, utána gáz pedááál! - csak egy icipicit érintettem hozzá a lábamat a pedálhoz, és ez a nyamvadt hülye sportkocsi, már rögtön, úgy kirobban, mintha puskából lőtték volna ki. - Fék, fék, fék, fék! Ó basszus! - kiáltottam, mert, majdnem nekimentem egy kocsinak. - Bocsi - ordítottam ki az ablakon. Tövig tapostam a gázt és az úton szlalomozva száguldottam a szürke cabrioban. Elengedtem a kormányt és úgy "vezettem". Jobbra ott volt az X-factor épülete. Lenyomtam a féket, mire hosszú féknyomot hagytam magam után. Kipattantam a kocsiból és szemlélni kezdtem a károkat. Csak egy nagy karcolás az autó oldalán és egy hiányzó tükör. Hmm, ahhoz képest nem is rossz, hogy 16 évesen vezettem. De ügyes vagyok! Váratlanul egy hangos kiáltást hallottam a hátam mögül, és ennek hatására orral előre kocsiban landoltam.
- Na Liam ez csúnya volt! - ismertem fel egyből a hangját. Aztán kapcsoltam. - Liaaam!!!! Jajj de örülök, hogy itt vagy! - ugrottam a nyakába.
- Annak én is - ölelt vissza zavartan. - Szép kocsi - mutatott az autóra. - A két C betű mit takar? Claire és? - nézett rám várakozóan.
- A... a vezetéknevem - válaszoltam.
- Oké-tette fel védekezően a kezeit. - Amúgy hogy hogy apukád elengedett? Nem azt mondtad, hogy megtiltotta, hogy elgyere?-kérdezte.
- Úgy volt, csakhogy apa nincs otthon és kiszöktem addig, amíg itt zsűrizik - csevegtem, de hirtelen elhallgattam. Csak némán meredtem Liamre aki eléggé megzavarodottan bámult vissza rám.
- Várj, ezt nem tudom felfogni. Te Simon Cowell lánya vagy? Miért nem mondtad el? - vizslatott, és a szemeiben nem meglepődést, hanem csalódottságot láttam.
- Mert, mert nem akartam, hogy azt hidd, hogy egy kis elkényeztetett liba vagyok - mormoltam és egész végig a földet figyeltem, mintha lett volna rajta valami érdekes.
- Jaj Claire-ölelt magához. - Te nem ismered azt a mondást, hogy "Soha ne ítélkezz a külső alapján"? Ha elmondtad volna, akkor sem gondoltam volna rólad ilyet!- simogatta a hajam.
- Akkor jó - mosolyodtam el. -Szerintem már be kéne mennünk nem?- néztem a bejárati ajtó felé.
- Mi? Ja, igen - egyezett bele Liam és beléptünk az ajtón. Visszanéztem a kocsira és arra gondoltam, hogy nem kéne-e levenni róla a rendszámtáblát, hogy apa ne ismerje-e fel.
- Egy pillanat, mindjárt jövök - mondtam Liamnek és visszarohantam az autóhoz. Lerugdostam róla a rendszámtáblát és bedobtam a legközelebbi bokorba. Visszarohantam az épülethez és elővettem a táskámból azt a dalt, amit énekelni fogok. Huhh, nyugi Claire, meg tudod csinálni. Ne izgulj. Leültem a földre és halkan dúdolni kezdtem. Annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam olvasni a szöveget. Oké, tartok egy kis szünetet.
- Helló - csusszant le mellém valaki.
- Szia- mosolyogtam rá.
- Mit énekelsz? - bökött a kezével a lapomra.
- Kesha -Take It Off - válaszoltam, mire halkan füttyentett egyet.
- Akkor hagylak gyakorolni - állt fel, én pedig szomorú képpel néztem a távozó Harry után. Na álljunk csak meg egy percre! Mi az hogy szomorúan néztem? Hülye vagy Claire? Mióta nézel te egy távozó fiú után szomorúan?! Biztos csak az idegességtől van. Remélem. Levegő be-ki. Abban a pillanatban megszólalt a hangosbemondó.
- Kérjük Claire Adams-at a színpadra - esetlenül felálltam és odabotorkáltam a lépcsőhöz. Liam bátorítóan mosolygott rám az egyik sarokból, amelyben gyakorolt, Harry pedig feltartotta a hüvelykujját. Megpróbáltam elmosolyodni, de csak egy vicsorra futott tőlem. Egyre csak az járt a fejemben, hogy hogy is kezdődik a dal? Épp ezen memorizáltam, amikor eszembe jutott Avril megnyugtatóan bizakodó képe, ahogy azt mondja:
- Egyszer már végigcsináltad, másodszorra miért ne menne? Ne stresszelj Claire! - ezen elmosolyodtam és már nagyobb akaraterővel mentem tovább.
- Sziasztok! - köszöntem a zsűrinek. Cheryl Cole megszólalt és megkérdezte:
- Ma mivel készültél nekünk? - a gyomrom összerándult, de ennek ellenére folytattam.
- Keshától a Take It Off-al - feleltem és tovább szorongattam a mikrofont.
- Akkor halljuk! - szólalt meg és felcsendültek az olyan jól ismerős dallamok. Belekezdtem és próbáltam minden mást kizárni a fejemből. Csak énekeltem és úgy éreztem, hogy most mindent bele kell adnom. Befejeztem a számot és töprengve pillantottam a zsűrire.
- Claire, ma egy olyan oldaladat láthattuk, amit eddig eltitkoltál előlünk. És bevallom, hogy nekem ez az oldalad különösen tetszik. Éppen ezért, mondom azt, hogy... Igen! - szólalt meg Louis Walsh.
- Köszönöm - rebegtem bele a mikrofonba.
- Egyetértek Louisval - jelentette ki Cheryl Cole.
- Elképesztő az az erő amit most produkáltál. Imádom. Tehát tőlem is kapsz egy igent! - tette hozzá mosolyogva én pedig elvigyorodtam.
- Volt benne néhány hamis hang, de ha ezen még dolgozunk, akkor kiemelkedő produkciót fogsz produkálni. De a válaszom igen! - jegyezte meg Nicole Scherzinger.
- Köszönöm szépen - köszöntem meg ismét és már csak egy embert bámultam. Apát. Nekem pillanatnyilag az ő véleménye a legfontosabb.
- Claire valamit el kell, hogy mondjak. Nagyon tetszett az amit előadtál. De - tette fel az ujját - ez még nem elég ahhoz, hogy teljesen beleéld magad a dalba. Többet kell gyakorolnod. Viszont megkérnélek rá, hogy önmagadat add, ne pedig mást. Ez még nem fordult elő tudom, de nagyon sok versenyzőnek ez a hibája. És a válaszom pedig... Igen! - Alig hittem a fülemnek. Teljesen lefagytam, de szerencsére még időben észhez tértem.
- Ó édes Istenem, köszönöm szépen! Sziasztok - integettem és lesétáltam a lépcsőn. Muszáj valakit megöleljek. Ó, ez egy ritka pillanat! Megláttam az ajtóban egy embert és kitárt karokkal rohantam felé.
- Áááá! - kiáltottam. Ő is kitárta a karját és azt üvöltötte:
- I love carrots! Ááááá! - beleugrottam a nyakába és ő pedig megpörgetett a levegőben. - Bocsi, csak szeretetrohamom van-magyaráztam, de ő erre csak azt válaszolta: - Nembaj! Nekem is kijárt egy jó kis ölelés - letett a földre és félretolta a haját a szeméből.
- Egyébként Louis vagyok. És továbbjutottunk áááááááá! - üvöltötte el magát újra, felkapott a hátára és velem rohangált körbe-körbe.
- Oké Louis most már letehetsz!-ütögettem a hátát. Elengedett, mire én egy nagy puffanással landoltam a földön.
- Hé! Ez csúnya volt! - raktam karba a kezem, és durcis fejet vágtam hozzá.
- Na mindegy, én Claire vagyok-nyújtottam neki kezet, amibe ő örömmel belecsapott.
- Csak Louis tudod, most már haza kéne érnem, mert haza fog érni az apukám és... - itt nem fejezhettem be, mert közbevágott.
- Hazadobjalak? - meresztett nagy szemeket.
- Nem köszi - nevettem fel.
- Akkor itt a telószámom, ha új szeretetrohamod lenne - nyújtott át nekem egy darab papírt.
- Oké köszi! Akkor szia Louis! - köszöntem el tőle és a buszmegálló felé vettem az irányt. Utoljára hátranéztem és azt láttam, hogy Louis mindent beleadva integet nekem. Hangosan felröhögtem és és visszaintegettem.

3. fejezet ~The X-factor 2. rész~

A zsűri várakozó arccal tekintett rám. 

- Sziasztok- köszörültem meg a torkom. 
- Szia!- üdvözölt apa. (Vagyis Simon Cowell.) - Hogy hívnak? - nézett rám. 
- Claire Adams vagyok, 16 éves- mikor ezt kimondtam a tömeg -Úúúú-zni kezdett. - Mit hoztál nekünk?- kérdezte apa. 
- Taylor Swift-től a Fifteen-t - szorítottam egyre erősebben a mikrofont. 
- Akkor halljuk! - válaszolta egyszerre a zsűri. A szívemre tetem a kezem, hogy lenyugodjak. Éreztem, hogy milyen erősen ver. Vettem pár nagy levegőt, majd énekelni kezdtem. Taylor Swift- Fifteen 
Mikor befejeztem az összes zsűritag ámulattal vegyes csodálkozással meredt rám. -Ennyire rossz volt?- kérdeztem félve, és kijelentésemre azok az emberek, akik itt voltak, szinte egyszerre nevettek fel. Köztük a zsűri is. Louis Walsh megszólalt. 
- Claire... Eszméletlen jó hangod van!  Érzem azt az erőt amit kiadsz magadból amikor énekelsz. Én csak annyit mondok, hogy Woow! Azt hiszem szavazzunk - javasolta és mentortársaira nézett. Én izgatottan toporogtam a színpadon és a tenyerem izzadt. És amikor a zsűri egyszerre kiáltotta azt, hogy 
- IGEEEN! - azt hittem, hogy felrepülök a boldogságtól. 
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - hálálkodtam. Lefutottam a színpadról egyenesen Avril karjaiba. Átöleltem és arcomat a kezembe temettem.
- Tudtam hogy meg fogod csinálni!- simogatta meg Avril a hátam. 
- Huhh köszi-köszöntem meg. Avril segítségével mentem ki az ajtón egyenesen a váróba. Ugyanis, még mindig remegtem a boldogságtól és az idegességtől. Szemem azonnal megakadt Harryn aki éppen az anyukájának magyarázott hangosan valamit. 
- Nem anya, nem megyek el addig, amíg nem gratulálok neki! - magyarázta. Elvigyorodtam és lerogytam az egyik legközelebb lévő székre. 
- Nem ő az, kisfiam?- mutatott rám Harry anyukája kicsit sem feltűnően. 
- Anya!- suttogta Harry az édesanyjának. De én még így is hallottam. Hehehe. 
- De igen ő az, de ne mutogass rá!- húzta össze a szemöldökét Harry. Aztán tett egy bátortalan lépést felém. Én úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre és tovább beszélgettem Avrillel. 
- Ööö, szia - vakarta meg a tarkóját Harry. 
- Szia - fordultam oda hozzá mosolyogva. 
- Sz-szerintem n-nagyon jól énekeltél - dadogta. 
- Köszi, te is - néztem rá. 
- Na hát akkor én megyek, anya már vár - mutatott hátra a válla fölött, ahol az anyukája felmutatott nekünk egy hüvelykujjat. 
- Jó szia - köszöntem el tőle. 
- Majd találkozunk még...-remélem...-tettem hozzá az utolsó szót gondolatban és integetni kezdtem. 
- Na gyere hercegnő, hagy abba az álmodozást a göndör hajú lovagod után és gyere fagyizni, hogy megünnepeljük a sikeredet - rángatott barátnőm a kijárat felé, miközben én réveteg tekintettel meredtem előre. Valahogy eljutottunk a fagyizóig, ahol én egy ˝Álomvilág˝ nevű fagylaltot rendeltem. Én kanalaztam a karamellás, marcipános és juharszirupos édességet, addig Avril a kanalával hadonászva hadovált valamiről. 
- Figyelsz te rám egyáltalán? - vágott hozzám egy kockacukrot barátnőm. 
- Mi? - néztem fel értetlen szemekkel. 
- Azt kérdeztem, hogy szerinted Harry kedvel téged? - hangsúlyozta külön a szavakat. 
- Nemtom, biztos - feleltem szórakozottan. Avril sóhajtott egy nagyot, majd hozzátette. 
- Jólvan, látom tiszta KO vagy. Jobb lesz ha hazamegyünk - állított fel a székből és taszigálni kezdett a házunk felé.

2. fejezet ~The X-factor 1. rész~

 Köszönöm szépen a 128 oldalmegjelenítést! Ne haragudjatok, hogy ilyen rövid lett, de a következő részt igyekszem hosszabbra csinálni! Továbbá meg szeretném köszönni K. Zsófinak, hogy segített megalkotni Avrilt. :) ÖRÖK HÁLA NEKED! 

 Az elmúlt egy hónapban nem volt semmi különös. Mindenesetre azért leírom pár mondatban. Azzal a fiúval akit a dombon ismertem meg, egyre többet találkoztunk, és nagyon jóban lettünk. Utóbb kiderült, hogy Liamnek hívják. Miután helyreállították a kémialabort és újra lehetett menni suliba, lekaratéztam azt a Chris gyereket, amiért behívtak az igazgatóhoz. Ezért apa is megbüntetett, de lassan hozzá kéne szoknia, hogy nálam az  igazgatóval való dumálás teljesen hétköznapi. Anya az első 7 egymást követő napon már megszokta. Most komolyan kérdezem, olyan nehéz ez?  És ha ez még nem lenne elég, akkor képzeljétek el, hogy milyen lehet, hogy amikor félrehúzod az ablakodból a függönyt, egy csomó újságíró dugja a pofáját az arcodba. De ha egy híres ember lánya vagy ezt meg kell szokni. Na de ugorjunk csak az izgalmas részhez! 

- Na nem izgulsz?- kérdezte tőlem Avril. 
- Persze nem izgulok, kb. tízmillió ember előtt fogok énekelni mert bekerülök a tévébe, mindenki engem fog bámulni ha elrontom egy ország előtt rontom el. Nem, nem izgulok- válaszoltam nyugodtan. Csavargatni kezdtem a hajamat ami immár barna volt. Hogy miért? Avril szerint első a biztonság. Ezért kötelező volt vele elmennem vásárolni, venni parókát, ruhákat, sminkcuccokat és ékszereket. Le kellett vennem a karkötőimet és minden olyan dolgot ami engem jellemez. Olyan elveszettnek éreztem magam. De most nem érek rá az önsajnálatra. A tv-s stáb interjút vett fel az előttünk álló, göndör, barna hajú fiúval. Meg kell mondjam őszintén kicsit elbambultam rajta. Barátnőm hozott vissza a jelenbe, mégpedig a könyökével. 
- Aú ez fájt!- dörzsölgettem a derekam ahol Avril erősen megbökött. 
- Csak nem azt a göndörkét bámulod?- kacsintott rám sunyin. 
- Nem - húztam ki magam. 
- De, láttam ám - húzogatta  a szemöldökét ez a hülye gyerek. 
- Nem - kezdtem már elveszíteni a türelmem. 
- De -tartott ki az igaza mellett Avril. 
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De!
- Nem!- vívtuk a szócsatánkat mint az óvódások. 
-Jól van Clair, akkor gondolom az sem zavar ha ide hívom- rántotta meg a vállát. Én erre egy olyan -Ha meg mered tenni meghalsz- pillantást vetettem rá. Avril pedig egy -Akkor csak figyelj-nézéssel válaszolt. 
- Harry! - kiáltotta. Harry idefordult én pedig mielőtt még Avril bármit is mondhatott volna, közbevágtam. -Potter. Utoljára mondom, hogy utálom Harry Pottert. Érthető? -kérdeztem vészjóslóan barátnőmtől, és mivel háttal álltam Harrynek ő nem láthatta, hogy tikkel a szemem. Tudtam, hogy ez egy eléggé gyenge elterelés, nem jutott más asz eszembe. Kivettem a táskámból a Bravo újságomat és ott csépeltem vele Avrilt ahol értem. 
- Te teljesen hülye vagy?- fontam végül össze a kezem. 
- Hát úgy tűnik- nevetett Avril. 

*2 óra múlva *
- Azt hiszem te jössz- súgta Avril. - Ha ez megnyugtat, Harry utánunk jön. És ne felejtsd el, a neved Claire Adams! Csak természetesen! Sok szerencsét!- csak bólintani tudtam és dobogó szívvel kimentem a színpadra. A zsűri várakozó arccal tekintett rám.

1.fejezet ~Első nap és a balhék~

- De apa miért nem engeded meg?- kérdeztem apát vagy úgy századszorra.
- Kislányom ezt már megbeszéltük. Nem mehetsz el az X-factorba és kész. És ne kérdezd meg még egyszer- intett figyelmeztetően az ujjával.
- De miért nem? Csak azt mondd meg!- könyörögtem neki. Apa felnézett a telefonjából és sóhajtott egy nagyot. - 1. Még túl kicsi vagy ehhez, 2. Lesznek ott fiúk is- itt látványosan megforgattam a szemem- 3. Hogy néznénk már ki,. ha a zsűritagnak  a lánya énekelne a színpadon? Furcsa lenne és az újságok is rögtön felkapnák a témát. Továbbá nem lenne igazságos a többi versenyzővel szemben- sorolta apa a mutatóujján az elmondottakat.
- 1. Apa 16 éves vagyok! 2. Nem ér-de-kel-nek a fiúk! 3. Szégyellsz, vagy mi van? Akkor mi lesz, ha én is híres leszek? Már  kost is híresség vagyok!- csattantam fel. -Kislányom! Nem vitázom veled! Miért nem tudod megérteni, hogy ez a karrieremre is kihathat? - kérdezte apa most már eléggé dühösen. - Húúú, hogy oda ne rohanjak...-morogtam és hangos csörömpöléssel levágtam a poharamat az asztalomra.
-Viselkedj normálisan ifjú hölgy! És ha még egyszer meglátom, hogy szemtelenkedsz...-nem bírtam tovább és a szavába vágtam. -Szobafogságra ítélsz? Nekem olyan mindegy! Még barátaim sincsenek és bezárnál a szobámba? Ezt most komoly? A szobámban gépezni tudok, tévézni és telefonozni! Az nekem nem átok, hanem áldás!-horkantottam fel. Majd a válaszát meg sem várva felkaptam a cuccom és az ajtóból vissza kiáltottam neki. -Cső, húztam suliba!- A dühöm lassan elpárolgott és meggyorsítottam a lábaim tempóját. Az utca másik oldalán egy szőke fekete melírozott hajú lány sétált. Füléből két hosszú fehér fülhallgató lógott ki. Magában dudorászott. Amikor észrevette, hogy figyelem, mosolyogva intett egyet. Visszaintettem és tovább sétáltam. Nemsokára átléptem az új ˝Börtönöm˝ ajtaját. Összehúzott szemmel kerestem a 10. c-ét a porta melletti kifüggesztett lapon. 138-as terem 2. emelet. Hát oké. Felsiettem a lépcsőn és benyitottam 138-as terembe. Kb. 14 ember ülhetett már benn, és most mind felém fordultak. Nem mondtam semmit, csak unottan ledobtam a táskám az egyik pad mellé és leültem. Hátradőltem és behunytam a szemem. Egy hangos puffanásra lettem figyelmes. Egy táska landolt mellettem. Felnéztem az előttem álló lányra és ezen a napon először elmosolyodtam. -Szia- köszönt nekem a szőke-fekete hajú lány. -Én Avril vagyok, és te?- nyújtotta kézfogásra a kezét.
 - Helló én Claire vagyok. Csak simán Claire - csaptam bele a tenyerébe.
- Oké ˝csak simán Claire˝-nevetett fel. -Oké Avril Lavigne- vágtam vissza. Tök jól összebarátkoztunk. De sajnos becsöngettek. Aki még nem érkezett be, az most esett be az ajtón. -Kérem mindenki álljon fel-szólalt meg a tanár. A többiek inkább felvánszorogtak a székükből. A tanár kiment a táblához és végigpásztázta az osztályt. Tekintete megállapodott rajtam, majd lenézett a kezében tartott kis füzetecskére.
 - Áá, szóval megérkezett a mi új üdvöskénk. Kérem jöjjön ide- mutatott maga mellé. Odasétáltam és ránéztem. Körülbelül a harmincas éveiben járhatott. Állán borosta volt, gondolom nem volt ideje leborotválni. Haja sötétbarna volt. Szemüvege mögött két barna szem ült. -Kérem mutatkozzon be- nézett fel a kis könyvéből. -Clair vagyok- válaszoltam. -A teljes nevét kérném- javított ki a tanár. Nem akartam  kimondani a Cowell nevet, mert akkor mindenki azt gondolná rólam, hogy egy kis beképzelt liba vagyok és ezt nem akarom. Sóhajtottam egyet.
- Clarissa Cawell vagyok- néztem a tanárra, hogy észreveszi-e ezt a kis ferdítést. Szerencsére nem. Elvégre egy betű nem bűn, vagy igen? Na mindegy.
- Jól van Miss Cawell, kérem foglaljon helyet, és egyúttal szeretném megkérni az osztályt, hogy mutatkozzon be Miss Cawellnek a szünetben. És miért nem vonultak le már a kémialaborba? Indulás lefelé!- mindenki felállt és rendezetlenül levonult az alagsorba. Én Avril mellett mentem. Váratlanul valaki rácsapott a fenekemre. Megpördültem és egy fiúval találtam szemben magam.
-Ha még egyszer hozzám mersz érni, komolyan mondom behúzok neked egyet- sziszegtem.
 - Úú, mintha félnék egy lánytól- mondta gúnyosan. -Hát akkor most megtanulod, hogy egy lánytól, pontosabban tőlem félned kell. Ma az első szünetben, úgy ellátom a bajodat, hogy soha többet a közelembe se fogsz majd jönni!- vágtam dacosan a képébe és az öklöm már indult is az orra felé. Pont az orra közepét találtam el. Ő (nem tudom a nevét) erre felvisított mint egy kislány és vérző orrát kezdte tapogatni.
- Nem fájt- mondta gyorsan, de láttam, hogy a szeme tele van könnyel. Hahh! Úgy kell neki!
- Háát Claire ezt nem kellett volna. Tudod ő a leghelyesebb pasi a suliban. Chrisnek hívják- tudatta velem Avril ezt a szerinte fontos információt.
-Szarok rá- motyogtam. A tanár kinyitotta előttünk az ajtót és mindenkinek a kezébe nyomott egy fehér köpenyt, meg egy pár gumikesztyűt. Amikor mindenki feltette a védőszemüvegét és odaállt az asztalokhoz a tanár elkezdte a magyarázatot. Egy kicsit elbambultam ,úgyhogy halvány lila gőzöm sincs mit hadovált össze-vissza. Avril oldalba bökött, mire én kérdőn néztem rá.
- A lötyinek babarózsaszínnek kell kinéznie. Szerintem kezdjük el, nem? Mert kb. 5 perce csak mi nem csinálunk semmi t- magyarázta.
- Ja oké- bólintottam még mindig kissé bambultan. Az előttünk lévő asztalon egy üveg volt, meg mindenféle színű por és folyadék. Magam elé húztam az edényféleséget és beleöntöttem a sárga port és a kék zselészerű izét. Elkezdtem mixerkedni, Avril pedig csak nézte, amit csinálok.
 -Azt hiszem készen van- szólaltam meg és felráztam az üveg tartalmát. Az edény tartalma kavarogni kezdett és lassan lilás színt öltött.
- Ó-ó, hát ez nem babarózsaszín- mondtam és gyorsan lerántottam Avrilt az asztal alá. Gondoltam mi fog történni. Éés.... Most.
- BAAAAAMMM!- robbant szét a palack és az üvegszilánkok mindenfelé szétröpködtek. Beindult a Tűzjelző és vízcseppek kezdtek kopogni az asztalon. Kikukkantottam az asztal alól és a teremben már nem volt senki. Felálltam és felsegítettem Avrilt is. Az asztalon szétfolyt a lila vegyület és fekete füst áradt belőle. Felkaptam egy csipeszt és kiemeltem egy apró kék kövecskét. Lassan feltoltam a fejemre a szemüveget és közelebbről szemléltem volna meg, de akkor benyitott egy férfi. Villámsebességgel a pulcsim zsebébe süllyesztettem a követ és odafordultam a férfi felé.

*2 óra múlva*
 Miután kimenekítették a diákokat a suliból, mindenkit hazaküldtek. Szerencsére apa még nem volt itthon, amikor hazajöttem, így biztosan megúszom bünti nélkül. Azért felrobbantani majdnem egy osztálytermet, tuti büntetést érdemelne. Ajj, de nehéz az élet. Felálltam és leültem az ablakpárkányra. Egy felhőt láttam, és a holdat a még világoskék égen. Azonban mást is megpillantottam. Egy domb és egy fa. Jaj de jó lenne most odaszaladni és átölelni a fa törzsét! De várjunk csak! Én ezt megtehetem! Kiugrottam a szobám ablakán és hirtelen ötlettől vezérelve futni kezdtem a domb felé. Kifulladva érkeztem meg, és kezemet a combomra támasztottam. A fa törzsének támaszkodtam és hátrahajtott fejjel beszívtam a természet illatát. Lépéseket hallottam. Kidugtam a fejem a fa mögül és egy fiút láttam meg, aki lehajtott fejjel és egy jegyzettömbbel a kezében baktatott a fa felé. Leült a tövébe és a papír fölé görnyedt.
- Hé szia! - szólítottam meg, mire akkorát ugrott, hogy azt hittem, beverte a fejét. Nevetve visszabújtam a fa mögé és felmásztam a legközelebbi ágra. Az ismeretlen fiú nem láthatott. Pont az ág alatt volt mire én meg ráakasztottam a lábamat az ágra és oposszum módjára fejjel lefelé lógtam.
 - Szia! - nevettem fel megint.
- Szia - válaszolt a fiú. Leugrottam a földre és megkérdeztem:
- Mit csinálsz? - mutattam a jegyzettömbre.
- Próbálok dalt írni. De nem megy -rántotta meg a vállát.
- Hadd nézzem csak!- kértem, mire ő odanyújtotta nekem irományát. Összetört szívvel gondolok most rád  Hm.
- Talán azért nem tudod folytatni, mert nincs összetörve a szíved? - tudakoltam tőle féloldalas mosollyal.
- Lehet. Tudod azért kezdtem el dalt írni, mert jelentkeznék az X-factorba. Másodszorra indulnék, és ha most kiesek, többet nem fogok próbálkozni - sóhajtott fel.
- Úgy érzem, mi egy cipőben járunk - egyenesedtem ki. -Vagyis hát, nem annyira, csak az X-factorral kapcsolatos. Apukám nem akar elengedni, mert szerinte túl fiatal vagyok, meg minden. Sajnos apa eléggé önfejű. De nekem sajnos mennem kell. Még így is 10 perc mire hazaérek. Szia!-fordítottam hátat de a fiú utánam szólt.
- Várj! Hogy hívnak? -visszafordultam és mosolyra húztam a számat. -Claire. Csak simán Claire.

Kis előszó

Nem sokan szeretik az előszavakat, mert unalmasak, hosszúak stb... De megkérnélek téged, hogy olvasd el, nem bánod meg!

A főszereplőről röviden:

CLARISSA COWELL: Sziasztok emberek! Clarissa vagyok, de jobban szeretem, ha az emberek a becenevemen szólítanak. Na akkor kezdjük újra. Sziasztok emberek, Claire vagyok 16 éves. Londonban élek az apukámmal Simon Cowell-el. Igen,igen ő a híres zsűritag, aki kitalálta az X-factort. Utálom, hogy az emberek, megállítanak az utcán, autogramot kérnek tőlem, és még sorolhatnám. Magamról: Imádom a karkötőket és az ékszereket. Gyűjtöm a sztárok aláírásait, többek között, ez is a hobbijaim közé tartozik. Kedvenc színem a fekete és a piros. Eddig anyukámmal éltem, de most apához költöztem. (Anya és apa nem válnak, csak anya Amerikában koreografálja az éppen feltörekvő sztárokat.) Így új iskola, barátok  (bár még nincsenek) és új problémák is várnak. Nagy álmom, hogy elmenjek az X-factorba, de apa sajnos nem engedi. Hát ez van. A szemem színe zöld a hajam pedig szőke. Természetes szőke vagyok és nem szeretem a szőke nős vicceket.  Kedvenc városom Paris, Amerika és London. Szeretem Londont, de azért nem számítottam rá, hogy ide fogok költözni. Hm, mit mondjak még magamról... A suliban közepes tanuló vagyok, szóval nem strapálom magam a magolással. Barátom nincsen, de nem is vágyom rá igazán. Utálom a kis "szia! mizu? leszünk barik? nyávogjunk együtt!" típusú lányokat. Én egy ilyen botrányos, sulilógós tini vagyok, aki magasról tesz az emberek fejére. Bizony, bizony én ebben a kis buborékban élem átlagos hétköznapjaimat. Egyke vagyok, de úgy gondolom nem biztos, hogy szükségem lenne egy öcsikére vagy hugicára esetleg egy bosszantó bátyóra. Meglehetősen egyéni személyiség vagyok, de engem ilyennek kell elfogadni. Azt hiszem búcsúzom, mert nem akarom, ha szétunnátok a fejeteket. Viszlát emberiség!